Iron Maiden: Szubjektív

Előre szeretném leszögezni, hogy elfogult vagyok, egyrészt, mert az egyik kedvenc zenekarom, másrészt, mert elképesztő tisztelettel vagyok irántuk. Rock történelem, majd 50 év. Tehát, amit írok, az az én véleményem, az általam megéltek és hallottak, így szubjektív. Számomra az év legjobban várt koncertje volt, miattuk, illetve a meghirdetett "korszak" alapján sejthető setlist miatt. Tegnap már lehetett olvasni itt-ott a károgókat, hogy így Dickinson, meg milyen a hangosítás..., nos, én azt mondom, tessék utánuk csinálni ezt az 50 évet...., akkor majd lehet "ugatni"...., addig viszont csak egyféleképpen lehet róluk beszélni: TISZTELETTEL!

Ahogy megszólalt, ahogy Adrian Smith gitárján minden egyes hang a helyén volt, és tisztán szólt, ahogy Steve Harris "preckója" csörgött (ahogy azt megszoktuk és már-már el is várjuk), dübörgött, amilyen munkát tett bele Bruce Dickinson a színpadon, mind hangban, mind mozgásban. Janick Gers a megszokott, ikonikus mozdulataival, a majd vele egykorú Stratojával, precíz, pontos ritmus és harmónia játékával hozta a harmadik gitárszólamot, amitől oly egyedi az Iron Maiden. Simon Dawson számomra izgalmakkal teli várakozás volt, hiszen Nicko mégis csak Nicko. Megdöbbentően jól hozta, ám nekem Nicko McBrian a Maiden dobosa. Ezen a ponton egy dolgot viszont muszáj megjegyezni (meghallgattam most direkt újra), az utolsó dalnál, a Wasted Years-nél, ami nekem az egyik személyes kedvenc dalom, történt valami (ez sokminden lehet, technika, fáradtság...), de a legendás Adrian Smith dallam elején nem volt jó az ütem timeing, hullámzott, Adrian sokszor pillantott hátra, aztán összeállt. Ez mind a dal közepén, mind a végén hallható volt, talán lassabb is volt. Ez minden, ami felróható, de már ez is szőrszálhasogatás.

A hangosíásról okoskodóknak...., először is, ha fogalma nincs alapvető dolgokról a témával kapcsolatban valakinek, akkor nem kell hozzászólni, bölcsebb marad az ember olyankor. Szokták mondani, hogy a Papp Lászó akusztikája nem jó. Nem szeretném nagyon cizellálni, de amit kellett, hogy megtegyenek, azt megtették. Delay, extra függesztékek a felső traverzekről hátra, oldalt, ki volt számolva. Nem zengett, nem volt hang verődés! Mindent, írom még egyszer, mindent lehetett hallani, a hi-hat-et, a jellegzetes nagy Paiste ride hangot, ami amúgy úgy volt megütve, mint ha Nicko tenné. A dobok hangosítása, EQ-ja külön kiemelkedő volt, szép aránnyal szóltak egymáshoz képest is a dobtestek. A gitárok mind hallhatók voltak, és mind úgy, akkor, amikor kell. A bejátszott MIDI hangok aránya is rendben volt. Na és Dickinson ének hangja, erről írtak sokan..., hát kérem szépen, rendben volt, lehetett hallani, nem volt halk. A legszebben talán az Operaház Fantomjában jött elő, a dallam énekléseknél. Így kell szólnia liveban egy tenor hangnak. Itt még megjegyezném, hogy kizárólag a 28-i helyzetre vonatkozik a fenti összefoglalás, mi lent középen éreztük így, a pult előtt kicsivel.

Szóval, róluk csak tisztelettel és alázattal illik szólni! Köszönöm a feleségemnek az ajándékot, hogy ott lehettünk!